Vannak dolgok, amikhez mindenki kedvet érez magában, és vannak, amikhez senki. Van, amire buzdítanak, és van, amitől elveszik a kedvünket. Képviselni és kiállni valami vagy valakik mellett nem egyszerű feladat.

Az elmúlt napokban több ember talált meg azzal, hogy bátor dolog volt a részemről, vállalni egy ilyen döntést. És itt hadd ne kezdjem el sorolni, hogy ki mit vizionál, kiben milyen félelmek élnek egy ilyen ügy kapcsán, mert akkor a Magyarországról festett kép nagyon szomorú lesz. Amikor úgy döntöttem, hogy elfogadom a felkérést és csatlakozok a Paksi Deák Ferenc Egyesülethez, amelynek színében megmérettetem magam a választáson, mint képviselőjelölt, félre kellett tennem minden olyan a társadalomban és így bennem is élő zsigeri félelmet és aggódást, amelyek lassan, alig egy évtized alatt végigkúsztak az ereinken és megmérgezték a mindennapjainkat. Mert élheti az ember az életet az elefántcsonttornyában, elfordíthatja a fejét a gondok és problémák elől, vagy elmenekülhet külföldre, ami a legfájdalmasabb döntés azoknak, akik mennek, én úgy vélem, kell lennie olyannak, aki megpróbálja. Aki megpróbálja megtartani az idealista lelkét egy lélekőrlő világban, ahol a pénz, a kapcsolatok és a hatalom sokakat olyan magasra emel, hogy onnan már nem látszanak a többiek. A többiek, akik csak arra vágynak, hogy valahogyan boldoguljanak, megéljenek a munkájukból és biztos jövőt teremtsenek a családjuknak egy olyan változó világban, ami lassan széthullik körülöttünk. Mindenki megoldást vár, és mindenki mástól várja. Ez így van globálisan és lokálisan is. Pedig nincs időnk. Sajnos egy olyan spirálba kerültünk, ami egyre gyorsuló tempóban húz minket egyre lejjebb. Válságunk nem csak fizikai válság, nem csak a globális felmelegedésen és a világot sújtó túlnépesedésen, migráción, máshol az egészségtelen korfán vagy munkaerőhiányon múlik. A válság
a szívekben kezdődik.

Az elmúlt két évtizedben az információs társadalom vívmányai minden pozitív hozadékuk ellenére meggyengítették a közösségeket. A személyes kommunikáció hiánya, a négy fal között leélt élet egyre vonzóbb az embereknek, mert úgy könnyebb. A közösségi oldalakon, a médiában mindenki azt látja, amit az orra alá dugnak. Könnyebb nem észrevenni a bajt, a különbségeket, könnyebb kimaradni és nem szerepet vállalni, elköteleződni. És a legnagyobb gond, hogy vannak olyan emberek, akiknek az az érdekük, hogy ez így is maradjon. Hogy Ön ne tegyen mást, csak fogyasszon és szavazzon. Azt fogyasszon, amitől pörög a gazdaság, és arra szavazzon, aki hangosabb. Még csak észérvek sem kellenek. Eredmények sem kellenek. Csak propaganda. Közben üresen maradnak az utcák, a terek, mert nincs olyan alternatíva, ami vonzó lenne az embereknek. És ez erre a városra hatványozottan igaz. Ez Paks. Ahol magállt az idő, csak közben eltűntek az emberek.

Lassan harminc éve volt a rendszerváltás, de a városon alig látszik változás. Elég csak a Szent István térre, a Csengey Dénes Kulturális Központra, a Városházára és a környékére nézni, vagy a Duna-partra. A város meghatározó, a közösséget összetartó terei közül egy sincs, amit mutogatni lehetne. Minden az enyészeté. Egy olyan városban, aminek mintatelepülésnek kellene lennie, hiszen az ország leggazdagabb települései közé tartozik. És mindez csak abban látszik, hogy az ingatlan árak az egekben és egyeseknek nagyon jól megy. A többiek pedig megpróbálják kihozni a legjobbat a lehetőségekből, de nehéz értelmes szórakozást vagy könnyed kikapcsolódást találni a városban. A fiataloknak pedig annyi jut, hogy róják a pávaköröket a z autóikkal és kipakolják a kempingszékeket a Városi strand mellé, hogy legyen egy saját helyük. Sírni lenne kedvünk, de kínunkban csak nevetünk.

Lassan harminc év telt el a rendszerváltás óta. Harminc év alatt volt pár helyhatósági választás. Volt pár képviselő testület. Tudom, hogy azokban is ült néhány jóérzésű, cselekedni vágyó ember. Egy fecske nem csinál nyarat, kettő sem. Alig történt valami. Tervek születtek, amik aztán át lettek tervezve, drágán, pont azért, hogy végül az irattárban kössenek ki. Megújult néhány utca, felújítottak néhány épületet és viszontlátásra. Legyünk boldogok. Közben pedig a legfontosabbról elfeledkeztek. Nincs jövőképe a városnak. Mert az nem jövőkép, hogy „atomerőmű”. Az csupán egy gazdasági tényező. Attól nem leszünk boldogabbak. Ahogy a pénztől sem. Mert ha a pénztől boldogok lennénk, ez egy nagyon boldog város lenne. De nem az.

A városból, az itt lakókból közösséget kell építeni. Ehhez meg kell teremteni a feltételeket, és olyan emberekre van szükség, akik a város anyagi és szellemi lehetőségeit a legnagyobb mértékben a lakók és a környezet javára tudják és akarják fordítani. És az kell, hogy ezek az emberek ne csak a választott képviselők legyenek, hanem Önök is. Ahhoz, hogy változást hozhassunk a város életébe, szükségünk van a segítségükre. Az ötletekre, a véleményekre, őszintén, kendőzetlenül. Csak az igaz szó visz előre, az akarat és az összefogás. És ez nem csak október 13-ig szól. Ha sikerül, amit tervezünk, a hajónkat erős ellenszélben kell kormányoznunk. Sok ember, kitartás, bátorság és idő kell ahhoz, hogy partot érjünk.

Kérem Önöket, támogassanak minket, hogy bátran, sokakat magunk mögött tudva kezdhessünk  neki a feladatnak.