Bevallom, a képzettársítások rabja vagyok. Ha egy szórólapon azt olvasom, hogy fórum, akkor első blikkre valami nagyszerű, felemelő eseményre gondolok. Még az is lehet, hogy tógás filozófusokat látok magam előtt, talán egyenesen Marcus Tullius Cicerót, amint gondolatait ékes latinsággal, összeszedetten tárja a hallgatóság elé. Ezért is lettem roppant izgatott, amikor az önkormányzati választások utáni első fórumra meghívót kaptam, mely szerint a 2. számú választókörzet képviselője, Ulbert Sándor tájékoztatót tart a 2019-ben elvégzett munkáról és a 2020-as év terveiről. Ott volt a postaládámban, megmásíthatatlanul, amelyben engem és családtagjaimat meghívtak a jeles eseményre. Ez mégiscsak tisztességes eljárás, gondoltam, hiszen kihívója voltam a körzetben, majd boldogan dugtam egy hűtőmágnes alá a gyermekeim rajzai közé. Az újabb és újabb rajzokat igyekeztem úgy rendezni, hogy el ne felejtsem: ott kell lennem!
Nem, végül nem attól lett hiányérzetem, hogy Ciceró stílusát mellőzve Ulbert Sándor laza zakóban jelent meg, nem pedig tógában. Az pedig a legkevésbé sem zavart, hogy a latinnal meg sem próbálkozott, bár voltak pillanatok, amikor azt hittem, ez a cél. Annyi bizonyos, hogy a jelen lévők között rajtam kívül volt más is, aki hiányolta a tartalmat és a szerkezetet, az elképzelést és a felsorolt problémákra adott konstruktív ötleteket. Ha a „nesze semmi, fogd meg jól” egy stílus, akkor a képviselő úrnak és a kicsit később megjelent városvezetőnek sikerült az összes stílusjegyet felvonultatni a kétórás eseményen. Lehet, hogy a Képviselő Úr úgy érzi, hogy az válasz mindenre, hogy „mi már majdnem hatvan éve ismerjük egymást”, és „én őszinte leszek, még ha lesz, akinek nem is fog tetszeni”. Úgy gondolom, ezzel az emberek, akik jelen voltak, és a véleményüket kulturált köntösben megfogalmazták, nincsenek megnyugtatva. Főleg akkor, ha ezt egy olyan embertől hallják, aki 2004 óta a városvezetésben dolgozik, ráadásul nagyrészt képviselője is volt az adott területnek. A passzív szemlélő szerepét osztottam magamra, és milyen jól tettem – tanulságos este volt. Vagyis, az kell, hogy legyen – nem nekem.
Rögtön a karácsonyi jókívánságok után megtudtuk, hogy a Képviselő Úr nem mondd le az álmairól. Egyik régi álma például, hogy a Kossuth Lajos utca megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez – és ez jó. Kedves utcámat magamban már „Foltvarró utcának” kereszteltem át, és miután 2017 nyarán kézhez kaptunk egy aranyos kis üzenetet, hogy az utcát az év októberében felújítják, volt némi remény, hogy az a megszámlálhatatlan folt végre eltűnik. Ma már úgy gondolom, az utca alján komolyan át kellene fésülni a szennyvízhálózatot, mert az állandó csőtörések miatt hamar újra foltosodni kezdene az aszfalt.
Másik nagy álma, hogy a Hajnal utca katasztrófális állapota megszűnjön. „A felújítást nem 2022-re, nem 2021-re, hanem 2020-ra ígerem” –hangzott el. Úgy legyen!
A rövid entrée után jöhetett kérdéseivel a városrész egyik legharciasabb csoportja, a Jámbor Pál utcában lakók közössége, akik szóvá tették, hogy a régen egyirányú utcájukban szenvednek a megnövekedett forgalomtól, a sebességkorlátozásra ejtő autósoktól, az állandó parkolási gondoktól. Komoly összetűzésre került sor a lakók és a Képviselő Úr között, és még mielőtt bárki azt hiszi, hogy a lakók feltüzelt ellenzékiek, elárulom, olyan is elhangzott, hogy „azért szavaztunk Önökre, hogy megoldják”, majd az egymás számonkéréséig fajuló helyzetet egy kisebb csoport kivonulása oldotta meg – időlegesen. Sem a Polgármester Úrnak, sem a Képviselő Úrnak semmilyen más elképzelése nem volt a nehézségek megoldásáról, mint hogy „ez nem megoldható”. Néha olyan érzésem van, mintha egy dobozba zárva élnének városunk nagyjai, semmiféle kitekintéssel a világra. Hány olyan szűk utca létezik a világban, ahol van fekvőrendőr, és esetleg az úttesttel egy síkban lévő járdát néhány megfelelő távolságban lévő poller (forgalomkorlátozó oszlop) védi? Szerintem nem új találmány.
A szomszédos Templom utca lakói a sok autó, az állandó forgalom, a sok diák miatt aggódnak, illetve félnek az iskolabővítéstől. Mindenkinek neuralgikus pont a közlekedés, a parkolás, a garázsba ki- és beállás. Félelmetes, hogy a városunk legnagyobb problémája az épp parkoló autókból adódik. Ha minden terv valóra válik, amit Ulbert képviselő úr a parkolókról megálmodott, a parkolók városa leszünk – bár úgy érzem, a városban a legnagyobb segítséget az önmagukat hazakormányzó és a garázsba beálló önvezető autók jelentenék – vagy az, hogy a tömegközlekedést sürgősen hozzáigazítanák az igényekhez és a városlakók valamennyit letennének a kényelmi szempontjaikból. Természetesen előjött a parkolóház építése is, mindez persze úgy tálalva, hogy nagyszerű ötlet, de a kedves paksiak akkor is a bolt előtt állnának meg, mert öt percet sétálni az nonszensz. A választás előtt is, most is csak ugyanazt tudom írni, mondani: előbb hozzák kulturált állapotba a már meglévő parkolókat, azokat bővítsük, mielőtt megint terveztet a város valamit, amiben a körzet képviselője sem biztos, hogy ki lesz használva.
Van, akinek a Coop bolt előtti állapotokból van elege, az utcára kiömlő szemetet viseli nehezen. Erre megoldás a közterületfelügyelet létszámának emelése a városrész atyja és a városvezetés szerint. Szerintem nem ártana megpróbálkozni a tárgyi feltételek javításával nagyobb, vagy dupla szemetesekkel. Nem tudom, hány embernek tűnt fel még rajtam kívül, hogy a kínai üzlet előtti padokon nem épp a város krémje filozofálgat napestig. Talán nem téves gondolat, hogy a legtöbb szemét tőlük származik, a műanyag palackok, a sörösdobozok, a féldecisek szétguruló kis üvegei, a padokról lelógó, ázott kartonlapok. És ha valaki átutazik a városon mit lát? Utcafronton - őket. Megoldási javaslatom csak annyi lenne, azokat a padokat, amikre más már úgysem mer leülni, mert a) valaki mindig alszik rajta b) mert a mellette lévő padon alszik valaki, helyezzék át a kínai bolt északi oldalára, ahol kevésbé rontják a városképet, mégsem lesznek elzárva a közösségtől.
A Csónak utcában lakók érdeklődtek a felújítás időpontjáról. A Képviselő Úr tájékoztatta a lakókat, hogy addig semmiféle felújítás nem indul, amíg a tervekben az utca bármelyik oldalra is lejt, az adott oldalt terhelve a csapadékvízzel. Amint a tervezők javítják a terveket, nekiállnak az utcarekonstrukciónak.
A körzetben lakók érdeklődtek továbbá a Táncsics külső felújításáról, a Táncsics belső aszfaltozásáról, (amely munka állítólag hamarosan indul), a Vörösmarty utca takarításáról, a Duna utcáról a Piac felé tartó út állapotáról és a forgalom csökkentésének lehetőségéről. Szó volt továbbá egy, a hatos úttal párhuzamos „menekülőút” kialakításáról a Kosár, Hattyú, Árok, Szent János etc. utcák végén. Egy ott lakó úr nem volt túlzottan lelkes az elképzelést hallva – ami egykor bicikliútnak indult, mára mivé vált…
Két óra, akár csak egy pillanat, úgy szállt el. Nekem olyan érzésem volt, hogy bármi, ami konkrétum, bármi ami később számon kérhető, az luxusszámba megy. Olyat ne várjunk. Azt, hogy Ulbert Sándor a saját kijelentése szerint a város egész éves költségvetését el tudná költeni csak a kettes körzetre, elhiszem. Azt is elhiszem, hogy fel lesznek újítva az utcák. Az eddigi nívó tartva lesz. A kérdés csak annyi, hogy bármiben, ami ezen felül áll, minden olyan ügyben, amely a városban élők életét alapjaiban meghatározza, lépnek-e előre, vagy csak elképzelések és jövőkép nélkül nagy elánnal törtetnek előre? Vagy kikristályosodott elképzelésük van mindenről, csak éppen a lakossággal való kommunikáció döcög? Adja az ég, hogy ez utóbbi eset álljon fent, mert jobb egy olyan városban élni, ahol meglepve vesszük észre, hogy „Jé, ez is meg lett oldva, és az is meg lett oldva!” mint egy olyanban, ahol a jövő épp olyan, mint ma a Kossuth Lajos utca: foltozott és ígéretekkel teli.
